Harmadik fejezet, amelyben kilépünk az űrbe

2019.12.31 13:54

    Colignac felkötött karral járt. Először Cussan tért magához a nagy örömtől.

 - Sajna, - szólt, - sosem gondoltuk volna, hogy ilyen baj érte, ha a hátasa és az öszvér nem fut be az éjjel a kastélyomhoz: a szügyhám, a heveder és a farokszíj is mind elszakadt, ebből sejtettük, valamiféle csávába kerülhetett. Rögtön lóra pattantunk, és még alig két vagy három mérföldet tettünk meg Colignac felé, amikor az egész környék, a viszontagságoktól izgatottan, azt mesélte nekünk, hogyan esett az eset. Vágtában tettük meg az utat egészen addig a kisvárosig, ahol először bezárták önt, ott hallottunk a szökéséről és arról, hogy Toulouse-nak fordult, és ahogy hírt kaptunk az embereinktől, nekiereszettük a kantárszárat, úgy siettünk ide. Az első, akitől kérdezősködtünk, azt mondta, hogy újból elfogták. Rögvest ehhez a börtönhöz lovagoltunk volna, de mások arról erősködtek, hogy ön a katonák keze között elájult. Ahogy tovább folytattuk utunkat, a polgárok azt mesélték nekünk, hogy ön láthatatlanná vált. Valahogy csak kihámoztuk, hogy önt elfogták, megszökött, majd újból elkapták, ki tudja, hányszor, végül a Nagytoronyban börtönözték be. Összeakadtunk az íjászokkal is, szemtől-szemben, nyilvánvalóan szerencsével jártunk, mivel megtámadtak, küzdöttünk és megfutamítottuk őket, de a sebesültekből már nem sikerült kihúznunk, hogy mi történt önnel, egészen ma reggelig, amikor végre hírét vettük, hogy vakon besétált a börtönbe, miközben mentette magát. Colignac több sebet kapott, de szerencsére csak könnyebbeket. Egyébként annyit intéztünk, hogy itt a legszebb szobába helyezzék át. Mivel szereti a szabad levegőt, ezért berendeztettünk egy kis lakást, egyedül önnek, a Nagytorony tetejében, ahol a terasz szolgálhat balkonjául, legalább a tekintete szabadon járhat, ha már a test, amihez tartozik, fogoly marad.

 - Ó, kedves Dyrconám, - vette át a szót a Gróf, - mennyire sajnálom, hogy nem tartottunk veled, amikor Colignac-ba indultunk! Valamiféle vak szomorúság ülte meg a szívemet, amelynek nem ismertem okát, és azt jósolta, hogy valami ismeretlen szörnyűség készül. De ez már a múlté: vannak barátaim, te ártatlan vagy, és mindenesetre tudom, hogyan kell dicsőséggel meghalni. Csupán egy dolog bánt: az akasztófavirág, akin szívesen kitölteném a bosszúmat (ugye, érted, hogy a plébánosunkról szólok?) már nincs abban a helyzetben, hogy megérezze haragomat, mivel a nyomorult kiadta a páráját. Hogyan halt meg? Szaladt a szolgálóval együtt, hogy behajtsa a hátasodat az istállójába, amikor ez a ló, amelynek hűségét ösztöneinek titokzatos világossága megkettőzte, tüzes rúgkapálásba fogott, olyan vadul és oly sikerrel, hogy három rúgással, amiket ennek a bivalynak a fejére mért, az elnyerte méltó büntetését. Te nem értheted ennek a bolondnak a gyűlöletét, így felfedem neked. Tudd meg hát, hogy elölről kezdjem, hogy ez a szent ember, származására nézve normann, foglalkozása pedig bajkeverő, aki korábban egy elhagyatott kápolnában szolgált a zarándokok pénzéért, szemet vetett a colignac-i plébániára, és hiába is próbáltam a korábbi papot megtartani, ez a nevetséges figura annyira behízelegte magát a bíráknál, hogy minden erőfeszítésünk ellenére ő lett a pásztorunk.

Egy év elteltével azzal vádolt, hogy hallomása szerint én nem fizetek dézsmát. Bár megbizonyosodott arról, hogy már emberemlékezet óta mentesek a földjeim a tized alól, nem hagyta abba a pereskedést, amit elvesztett. Az eljárás alatt annyi kellemetlenség támadt, hogy a perek csak szaporodtak, már húsznál is több fakadt belőle, amelyek így megoldódtak, hála a lónak, amelynek a lába keményebbnek bizonyult Messire Jean agyvelejénél. Ennyit mondhatok a pásztorunk kergeségéről. De csodálatos, milyen előrelátással vezette dühét! Éppen most kaptam bizonyítékát annak, hogy miután eltervezte szerencsétlen bebörtönzésedet, titokban elcserélte a colignac-i plébániát egy másikra a maga vidékén, ahová vissza akart vonulni, ahogy téged elfognak. A szolgája mondta, ahogy a lovadat istállója közelében látta, azt motyogta maga elé, ez éppen elegendő számára ahhoz, hogy visszavonuljon egy olyan helyre, ahol már nem érhetik utol.  

        Kergeség: ajjaj, megint pongyola fordítás, mivel az eredeti szövegben ‘vertigo’ áll, ami a lovak gyakran halálos, agyvérzéses kórját ugyanúgy jelenti, mint emberre mondva szeszélyes vágyat vagy bolondériát.

Beszéde végén Colignac figyelmeztetett, hogy ne bízzak egy bizonyos nagyhatalmú személyben, bármilyen látogatást vagy ajánlatot tegyen, mivel tud arról, hogy Messire Jeanra azért szállt az egyházi javadalom, mivel ez a rangos személy segítette az ügyét. Ezzel fizette vissza azokat a szolgálatokat, amiket ez a jó pap annak a kollégiumnak tett, ahova a tekintélyes ember fia járt, amikor Messire Jean még tudálékoskodásból kereste kenyerét.

  - Most már, - folytatta Colignac, - mivel nagyon nehéz keserűség nélkül pereskedni, vagy úgy, hogy ne maradjon semmi ellenségesség a lelkünkben, még úgy sem, ha összebékítenek, azóta is mindig csak az alkalmat kereste titkon, hogy engem kivethessen a birtokaimból. De ez már nem számít, nekem több rokonom van, mint neki a talárban, és akadnak barátaim is szép számmal, legrosszabb esetben pedig tudjuk majd, hogyan folyamodjunk királyi kegyért.

Azután, hogy Colignac mindezt elmondta, mindketten vigasztalni próbáltak, oly fájdalmas gyöngédséggel, hogy attól a magam bánata csak gyarapodott.

Eközben megérkezett a börtönőr, és jelentette, hogy elkészült a szoba.

 - Menjünk, nézzük meg. – Válaszolt Cussan, és elindult, mi pedig utána. A szoba berendezését jónak találtam.

- Semmiben sem lesz itt hiányom, - mondtam nekik, - hacsak nem könyvekben.

Colignac megígérte, hogy mindjárt másnap beküldi nekem azokat a köteteket, amiket lajstromba adok. Miután alaposan megnéztük magunknak, hogy milyen magas is a torony, a környező árkokat és a lakom elhelyezkedését, beláttuk, hogy onnan megszökni emberfeletti vállalkozás. Barátaim előbb egymásra néztek, azután rám vetették a tekintetüket, és könny szökött a szemükbe. De mintha az ég hirtelen haragra gyúlt volna bánatunk láttán, egy hirtelen jött jókedv hozott reményt, és ez a remény, egy titkos fénysugár, értelmem annyira lenyűgözte, hogy akaratom ellenére kitört belőlem, bár még magam előtt is nevetségesnek tűnt az ötlet:

 - Menjetek! - Mondtam nekik, - menjetek Colignac-ba, én is ott leszek három nap múlva, és küldjétek el nekem azokat a matematikai eszközöket, amikkel általában dolgozom. Mellettük találtok egy nagy ládát, abban különbözőképpen metszett, tiszta kristályokat, azokat se feledjétek! Jobb lesz, ha készítek egy listát, mi mindenre lesz szükségem.

Átvették a cédulát, de nem láthattak bele a szándékaimba, azután elbocsájtottam őket.

A távozásuk után már csak azon töprengtem, hogyan vigyem végbe, amit kieszeltem, és még másnap is ezen rágódtam, amikor meghoztak mindent, amit kértem. Colignac egyik inasa elárulta nekem, hogy a gazdájukat nem látták, az előző nap elment, és nem tudni, hová tűnt. Ez a körülmény engem nem nyugtalanított, mivel rögtön arra gondoltam, talán az Udvarba ment, hogy ügyemet elősegítse. Ezért nem zavartattam magamat, inkább munkához láttam. Nyolc napon át ácsoltam, csiszoltam és ragasztottam, amíg el nem készültem a masinával, amit mindjárt leírok.

Egy nagyon könnyű és méretes ládát képzeljenek el, amely oldalai pontosan illeszkedtek. A magassága hat lábnyi, az oldalai pedig háromszor négy lábnyiak. A tetején és az alján is volt egy-egy lyuk, és a felső nyílása fölé egy hasonlóan kilyuggatott, öblös kristálytartályt helyeztem, amelyiket gömb alakúra terveztem, és pontosan illeszkedett a felső nyílás szájadékába.

magassága hat lábnyi, az oldalai pedig háromszor négy lábnyiak: nagyjából két méter magas, egy méter széles és 1,3 méter mély

Magát a kristáyltartályt minden szögből körüljártam,  végül ikozaéder alakúra formáltam, és mivel minden facettája vagy konvex vagy konkáv volt, így egy gyújtótükörrel megegyező módon működhetett.

A börtönőr és a legényei, valahányszor beléptek a szobámba, mindig munka közben találtak, de ez meg sem lepte őket, mivel egyéb olyan finom szerkezeteket is láttak nálam, amelyeket szintén én találtam fel. Találni lehetett ott szélhajtású órát, egy olyan mesterséges szemet, amivel éjjel is láthattam, és egy éggömböt, amelyen a valóságos csillagok mozgását követték mesterséges másaik. Mindezek meggyőzték őket arról, hogy a gép, amelyiken dolgoztam, ezekhez hasonló látványosság lesz; egyébként pedig Colignac alaposan megkente a markukat, így már könnyű volt velük boldogulni. Tehát reggeli kilenc óra volt, a börtönőr lement, és az ég borús, amikor ezt a gépet a tornyom tetején a teraszom leginkább nyitott részére kitettem. Olyan pontosan záródott, hogy a levegő egyetlen részecskéje sem csúszhatott át, csak a két nyílásán, és egy nagyon könnyű deszkát szereltem bele, amire leülhettem. 

mesterséges szem: Descartes készített mesterséges szemet, később Jacques Rohault, már jóval kidolgozottabb formában. A látásélettan mindkettőjüket erősen foglalkoztatta, hogy Cyranonál ez az érdeklődés „csak” ettől a két gondolkodótól ered-e, nem tudom. (Úgy vélik, 1645-től ismeri Rohault-t.) Egyébként Rohault az első, aki a látópályát úgy ábrázolja, hogy a retinából eredő idegrostoknak a halántékunk felé eső fele azonos oldalon tér az agyba, és a másik szemből, az orr oldaláról eredő idegrostok hozzájuk térnek, tehát ugyanabból a tárgypontból érkező információ az agy ugyanazon részébe fut. Ennél a sémánál a retinára vetülő, fordított állású képet közvetíti a látóideg az agyba. A Fizikai töredékek alapján Cyrano is ezt az elképzelést fogadja el. Később ez a modell igazolást nyer. Természetesen éjjellátók még nem léteztek.

Ahogy mindezt elvégeztem, bezárkóztam, és majdnem egy órán át vártam, hogy a szerencse vajon mit hoz számomra.

Ahogy a Nap előbukkant a felhők mögül, és megvilágította a gépemet, ez az átlátszó ikozaéder befogta facettáin át a nap kincsét, és a szájadékon át beöntötte  a kamrácskámba a fényt. Ahogy ez a ragyogás halványult, mivel a sugarak csak úgy érhettek el hozzám, ha többször is megtörtek, ez az éltető energia, mértékletes tisztaságával, átalakította szarkofágomat egy kicsiny lila-arany égbolttá. 

Elragadtatással csodáltam a színeknek ezt a kavalkádját, mikor egyszerre csak a beleimben olyan mozgást éreztem, mintha egy csigával magasba rántanának. Éppen kinyitottam volna a kis ablakot, hogy megtudjam, mi okozta ezt az érzést; de ahogy felé nyúltam, észrevettem a padló lyukán át, hogy a Tornyom már messzire került a mélységben, és az én kis légváram, lábaimat felfelé tolva, megmutatta Toulouse városát, ahogy sebesen belesüpped a földbe. 

Ez a csoda nem azért döbbentett meg, mivel ilyen erővel emelkedtem, hanem mivel az emberi ész félelmetes szenvedélye alkotta meg a sikert, aminek a gondolatába is beleborzongtam. A többi már nem lepett meg, hiszen arra számítottam, hogy az ikozaérderben támadó űr, amit a konkáv elemek egyesítette napsugarak támasztanak, düdödt erővel szívja be a levegőt, ami pedig felemeli a ládámat, és ahogy emelkedtem, a viharzó szél süvöltve áramlott át a lyukon, csak a gépemen átfújva és azt felemelve juthatott a tetőig. 

Noha tervemet nagyon gondosan késztítettem elő, egy körülmény mégis kifogott rajtam, mivel alábecsültem a tükrök erejét. Egy kis vitorlát fogtam a ládámhoz, amelyet könnyen irányíthattam egy, a szájadékon át bevezetett vékony fonallal, mit a kezemben tartottam: merthogy úgy gondoltam, ha már a levegőbe emelkedtem, befoghatom a szeleket és szerkezetemet azok Colignac-ba vezethetik. De a Nap olyan hevesen tűzött merőlegesen és oldalról is az ikozaéder gyújtótükreire, hogy egy szempillantás alatt a magasba lendültem, és Toulouse-t elveszettem a szemem elől.

Ez arra késztetett, hogy elengedjem a vitorlát tartó fonalat, és a szarkofágom oldalaiba vágott üvegablakok egyikében hamarosan láttam, ahogy kis vitorlámat letépi a sebes szél, és messzire táncol vele.  Emlékszem, hogy még egy óra sem telt el, és már áthaladtam a középső rétegen. Ezt onnan vettem észre, hogy magam alatt esőt és jégesőt láttam. Most azt kérdezhetik tőlem, hogy honnan jött a szél, (ami nélkül a ládám nem emelkedhetett volna tovább,) ha már olyan  magas egekben jártam, ahol nincsenek meteorok. Ha meghallgatják a válaszomat, kielégítem a kíváncsiságukat. Elmondom, hogy a Nap erőteljesen tűzött homorú tükreimre, azok a sugarait egyesítették az edény közepén, a kivezető nyíláson át olyan hévvel lökte ki az azt kitöltő levegőt, hogy az edény kiürült, és mivel a természet irtózik az űrtől, beszívta alsó nyílásán a friss levegőt; így amennyit vesztett, annyit nyert vissza. Ezen a módon nem meglepő, hogy a középső régió felett, ahol a szelek lakoznak, még mindig emelkedtem, mivel az éter változott már széllé, olyan eszeveszett sebességgel, hogy ne alakulhasson ki vákuum, ezzel tovább tolta a gépemet.  

        Meteor alatt Cyrano általában a légköri jelenségeket értette. 

Éhséget alig éreztem, vagy egyáltalán nem az után, hogy elhagytam a középső régiót, mivel az éghajlat hidege igazából épp csak messziről mutatta meg azt nekem. Azért csak messziről, mivel egy kis üveg szesz, amit mindig magamnál hordok, és amiből kortyoltam néhányat, távol tartotta tőlem az éhséget.  

Utamon ezután már nem környékezett semmiféle éhség, sőt, minél közelebb jutottam a tűz e világához, annál több életerőt éreztem magamban. Az arcom kissé melegebb lett és vidámabb a szokottnál, kezeim rózsás pírt kaptak, és nem tudom, miféle öröm keringett a véremben, amitől egészen magamon kívül voltam. 

Emlékszem, ahogy ezen a kalandon elmélkedtem, így okoskodtam magamban. “Kétségkívül az éhség azért nem érhet el, mivel ez a fájdalom csak egy természetes ösztön, ami arra készteti az állatokat, hogy táplálékkal pótolják, amit anyagukból veszítenek, és mivel ma érzi a természet, hogy a Nap, tiszta, folytonos és közeli sugárzása természetes hőmérsékletemből többet ad vissza, mint amennyit veszítek, nem küldi rám ezt a vágyat, ami így haszontalan lenne." Ennek ellene szól, véltem, hogy a hő, ami az élethez szükséges, nem csupán a természetes melegből áll, hanem alapvető nedv is szükséges, amihez ez a tűz úgy tapad, mint a lámpa lángja az olajához, az éltető tűz sugarai önmagukban nem alkothatják a lelket, ha nem találkoznak valamilyen zsíros anyaggal, ami magához kötheti őket. De rögtön felülkerekedtem ezen a bonyodalmon, miután azt is számba vettem, hogy testünkben az alapvető nedv és a természetes hő valójában egy és ugyanazon dolog: mivel amit alapvető nedvnek hívunk az állatokban, az a Napban, a világ eme nagy lelkében, nem más, mint a szikrák folyamatos áramlata, amit mozgékonyságuk tart fenn, és amit hőnek nevezünk, az nem más, mint a tűzatomok permete, ami szakadatlansága miatt tűnik kevésbé laza szerkezetűnek. De, ha az alapvető nedv és hő két különálló dolog is, a nedvesség szükségtelen a Naphoz ennyire közel érve, hiszen a nedvesség csak arra szolgál, hogy az élőlényekben visszatartsa a hőt, hogy azt ne veszítsék el túlságosan gyorsan, mielőtt pótolhatnák azt, ezért nem is hiányzik ott, ahol ezek az életet alkotó kis tűzrészecskék gyorsabban térnek be létembe, mint ahogy elhagyják azt.  

    éltető tűz: egyrészt még a XVII. században is az az elterjedt felfogás, hogy négyféle atom alkotja a világot (víz, tűz, föld és levegő), másrészt Demokritosz azt gondolta, hogy a lelket tűzatomok alkotják, ezt az elképzelést Cyrano mestere, Gassendi átvette (és Campanella is); Cyrano mindkét regényében visszatérő elem. 

Megdöbbentő lehet az is, hogyan lehetséges, hogy ehhez a tüzes glóbushoz közelítve nem emésztett fel, hiszen már szinte teljes egészében a hatókörében jártam, ímhol ennek az oka: ha helyesen fogalmazunk, nem maga a tűz az, ami éget, hanem a durvább anyag, amit a tűzatomok lökdösnek fel és alá, hiszen természetük a mozgás; és ez a szikrapor, amit tűznek nevezünk, és amely mozgékonyságát talán annak köszönheti, hogy gömbölyű atomok alkothatják, mivel csiklandoz, melegít vagy éget annak megfelelően, hogy milyen az alakja azoknak a testeknek, amiket magával ragad. Így a szalma nem vet olyan heves lángot, mint a fa, a fa kevésbé erőszakosan ég, mint a vas; és ez abból ered, hog a vas, a fa és a szalma tüze, bár önmagában ugyanaz a tűz, mégis különféleképpen viselkedik, a mozdítható testek sokfélesége szerint. Mivel a szalmában rejlő tüzet (ezt a szinte anyagtalan port) csupán egy lágy anyag köti, ezért kevésbé pusztító; a fában, aminek szubsztanciája szilárdabb, keményebben hatol be, és a vasban, ahol az anyag szinte teljesen tömör és részecskéi szögletesek, ahogy betér, bekebelez mindent egy szempillantás alatt. Mindezen megfigyelések olyannyira mindennapiak, már nem is csodálkozunk azon, hogyan közelíthettem meg a Napot úgy, hogy nem égtem meg, ha nem a tűz az, ami éget, hanem az anyag, amihez kapcsolódik, a Nap tüze pedig nem keveredhet semmiféle anyaggal. Vagy nem azt tapasztaljuk, hogy az öröm, mi szintén tűz, hiszen csak a könnyű vért mozgatja, aminek finom kis részecskéi gyengéden úsznak húsunk membránjainak, csiklandoz és nem is tudom, miféle vak gyönyörűséget szül? Ez a gyönyör pedig, vagy helyesebben szólva, a fájdalom ezen első kifejlődése nem azért van, hogy az állatot halállal fenyegesse, hanem azért, hogy érzékennyé tegye lelkünket arra a mozgásra, amit örömnek nevezünk. Nem mintha a láz, habár az örömmel ellentétes tüneteket okoz, ne volna szintén tűz, mint az öröm, de a láz tüze horgas részekből készült testbe zárt, mint a fekete epe vagy melankólia, ami kampós hegyeit kinyújtva jár, ahová csak mozgékony természete vezérli, szúr, vág és nyúz, felesleges is elősorolnom a bizonyítékokat; még a megátalkodottakat is meggyőzi erről a legközönségesebb tapasztalat. Nincs vesztegetni való időm, a magam dolga után kell néznem. Phaetonhoz hasonlóan felemelkedésem közepénél tarthatok talán, visszafordulnom képtelenség, és ha elvétek egyetlen lépést, a természet minden hatalma sem képes megmenteni.

    Phaeton: Héliosz isten fia, aki azt kérte az apjától, hogy egy napig hajthassa a Nap szekerét. Hiába kérlelte Héliosz, hogy ahhoz még Zeusz sem elegendően erős, Phaeton nem állt el a tervétől. Először túl távol haladt a földtől, így minden megfagyott, majd túl közelre ragadták a lovak, akkor mindent felperzselt. Zeusz, hogy megmentse a világot, Phaetont villámával lesújtotta, aki a földre zuhant és halálát lelte.  

Nagyon is jól tudtam, amit már korábban is sejtettem, ahogy a Holdba szálltam, hogy valójában a Föld forog keletről nyugatra, a Nap körül, és nem a Nap kering a Föld körül, mivel Franciaország helyén Itália csizmája tűnt fel, majd a Földközi-tenger, később Görögország, azután a Boszporuszt láttam, a Pont-Euxint, Perzsiát, Indiát, Kínát és végül Japán haladt el lakom alsó lyuka alatt; néhány órája emelkedtem már, mikor az Déli-tenger elhaladva alattam átadta helyét Amerika kontinensének. Tisztán láttam ezt a forgást, még arra is emlékszem, hogy sokára még egyszer feltűnt  a színen alattam Európa, de az egyes országokat már nem tudtam megkülönböztetni, mivel már túl magasan jártam. Utam során magam mögött hagytam több földet is, olyanokat, akárcsak a miénk, hol jobbról, hol balról haladva el mellettük, hatókörükbe érve éreztem, ahogy utam elhajlik feléjük. Ugyanakkor szárnyalásom olyan gyors és erős volt, hogy az felülmúlta vonzerejüket.

        Valóban még Newton előtt felismerték, hogy a gravitációs erő nagysága arányos a gravitáló test tömegével, és fordítottan aránylik a távolsággal, ez Godwin Ember a Holdban (1638) regényében is előkerül. Newton felismerése az, hogy a távolsággal nem lineárisan, hanem exponeciálisan csökken a gravitációs erő.

A Hold mellett elhaladtam, mivel éppen a Föld és a Nap között volt, a Vénuszt pedig jobb kéz felől hagytam el. Erről az égitestről jut eszembe, hogy a régi csillagászat olyan erősen sulykolja, a planéták is csillagok, amelyek a Föld körül keringenek, hogy a modernek nem mernek kételkedni benne. Ámde én igen jól megfigyeltem, amíg a Vénusz a Napnak ezen az oldalán leledzett, hogy a Nap körül kering, és eközben telik ki, csakhogy ahogy befejezte a fordulatát, a két szarva között sötét hasa vöröses színben tűnt fel előttem. A fényes és sötét részek átmenete így egyértelműen megmutatta, hogy a planéták, akárcsak a Hold vagy a Föld, fénytelen bolygók, amelyek csak kölcsönzött világosságot tükröznek.

    Nagyjából két évtizeddel járunk a Galilei-per után, hivatalosan a Világegyetem közepe még mindig a Föld.

Valóban, ahogy emelkedtem, ugyanezt láttam a Merkúrnál. Azt is észrevettem, hogy ezen világok körül további, kisebb világok keringenek. Ahogy később elábrándoztam ezen nagy Univerzum szerkezetének okain, úgy képzeltem, hogy miután a Káoszból rendet teremtett Isten és megalkotta az anyagot, a hasonló formájú testek összekapcsolódtak, a szeretet ismeretlen erejétől hajtva, amiért mi is azt látjuk, hogy minden dolog a magához hasonlókat keresi. Egy bizonyos módon megalkotott részecskék összegyülekeztek, és így lett a levegő. Mások pedig, amelyeknek az alakja talán körmozgást adott, kapcsolódva azokat a testeket alkotják, miket csillagoknak nevezünk, és amelyek ezen hajlandóságuk miatt nemcsak pólusaik körül forognak, amely mozgás pedig alakjukból következik, hanem körbe is kell kapcsolódniuk, amint látjuk őket; de ahogy a tömegükből elillan égi pályájukat járva, az útjukba kerülő kisebb szférákat vonzásukban tartva meg kell azokat forgatniuk. Ezért a Merkúr, a Vénusz, a Föld, A Mars, a Jupiter és a Szaturnusz mind arra kényszerül, hogy együttesen a Nap körül piruettezzen és keringjen.

    A szeretet elve: 1. az antik mitológia szerint a Khaoszból először Erósz vált ki, és a szeretet elvével alkotta meg a világot. 2. rokonszenvvel, a hasonlók közötti vonzással több fizikai jelenséget magyaráz Cyrano a Holdbéli utazásban is. 3. Tulajdonképpen a Newtoni fizika mit állít a gravitációról? Tömeg vonz tömeget. Einsteinig tulajdonképpen, kimondva vagy kimondatlanul, a vonzás, azaz a szeretet az alapelve a nehézkedésnek. 

Hát miért ne hihetnénk, hogy ezek a glóbusok maguk is Napok voltak, mivelhogy bármennyi hőt kibocsájtott a Föld, mégis annyit megtartott, amennyi elegendő ahhoz, hogy maga körül megforgassa a Holdat, a magából kiadott részecskéknek azzal a forgató mozgásával, amiből a Jupiternek még négy holdra is futja. De ezek a napok, az idő múltával, annyi hőt és fényt vesztettek el, az azokat alkotó kis testek kibocsátásával, hogy csupán hideg maradványok lettek, sötétek és szinte tehetetlenek. Felfedeztük a Nap felszínén azokat a foltokat, miket az ókorban még nem láttak, és azt is látjuk, ahogy napról napra növekszenek. Ugyan honnan tudnánk, hogy azok nem egy formálódó héj jelei, amik a felszínen kialakultak, ahogy az anyag lehűl, és a fény kialszik; és vajon nem válik-e a Napunk is egy sötét testté, mint a Föld, amikor minden mozgékony részecske elhagyja? Hosszú századokon át nem volt emberi életnek jele a Földön. Talán korábban a Föld is egy Nap volt, mit az éghajlatához alkalmazkodó állatok laktak, olyanok, amelyeket az létrehozott; és talán azokat az állatokat nevezzük démonoknak, melyekről az ókoriak annyit meséltek. Miért ne? Nem lehet, hogy ezek az állatok a Föld kihűlése után még ott lakoztak egy darabig, mivel az éghajlat megváltozása nem irtotta ki azonnal a fajukat az utolsó szálig? Valóban, létük akár Augustus idejéig fennmaradt Plutarchos tanúsága szerint. Sőt, még első ősapáink szent ószövetségi próféciái is mintha a kezünknél fogva erre az igazságra vezetnének minket, ezt az elképzelést félig bizonyítja a lázadás, mivel arról olvashatunk, mielőtt az emberről szólnának, hogy angyalok lakták a Földet előttünk? Ezek a büszke lények, akik a Világunkat lakták, még amikor az maga is Nap volt, talán megvetették ezt a helyet, mikor kihúnyt, és tudván, hogy Isten a Napba emelte trónusát, arra merészkedtek, hogy azt ostromolják? De Isten, aki büntetést mért ki merészségükért, még a Földről is elűzte őket, és megteremtette az embert, aki kevésbé tökéletes, következésképpen kevesebb benne a büszkeség, hogy elfoglalja a lázadók megürült helyét.  

    Galilei négy holdat figyelt meg a Jupiter körül, mi már tizenegyről tudunk.

     A napfoltokat ebben a században figyelhették meg először, mivel 1590 körül készült az első távcső.

    De igen, miután vörös óriásként kiégett, összeroskad, és hideg, sötét csillagtetemként sodródik majd az űrben, amíg nem ütközik valamilyen égitestbe.

  Az angyalok lázadásáról nem az Ószövetségben olvashatunk, hanem a Talmudban és a Biblia többi héber kommentárjában.

Nagyjából négy hónapnyi utazást követően, már amennyire a napokat szétválasztó éjszakák híján megbecsülhettem az idő múlását, partot értem azon apró Földek egyikén, amelyek a Nap körül csaponganak, (amelyeket a matematikusok maculáknak neveznek,) ahol a felhők miatt a tükreim nem foghattak be elegendő hőt a kabinom erőteljes emeléséhez, csupán annyi szelet hajtott, hogy zuhanásomat lassítsa, így finoman leereszkedtem egy magas hegy csúcsára. 

Képzelhetik, micsoda öröm töltött el, hogy végre szilárd talajt érezhettem a lábam alatt, azok után, hogy ilyen hosszasan játszottam a madár szerepét. Valóban, nincsenek szavaim, amivel  kifejezhetném, miféle mámor töltött el, ahogy végre fejemet az egek világossága koronázta. Ez a túláradó boldogság mégsem vakított el annyira, hogy le ne takarjam ládám fejét az ingemmel, ahogy kiléptem belőle, csak utána indultam sétámra, mivel attól tartottam, hogy ha az idő kitisztul, a Nap újra rásüt a tükrökre, azután talán sohasem lelem meg a házikómat.  

Olyan repedéseken ereszkedtem le a síkra, melyek vízmosások nyomai lehettek, és a földet hizlaló sártól alig tudtam járni bennük. Azért végül mégis leértem a hegy aljába, ahol egy kis emberrel találtam szemben magamat, aki teljesen meztelenül pihent, egy kövön üldögélve. Arra már nem emlékszem, hogy én szólítottam-e meg őt, vagy előbb ő kérdezősködött, de arra tisztán emlékezem, mintha még most is hallanám, hogyan beszélt hozzám három teljes órán át egy olyan nyelven, amit korábban még sosem hallottam, amelyik semmiféle földi nyelvre nem hasonlít, mégis hamarabb és jobban megértettem, mint a dajkám szavát. Elmagyarázta nekem, amikor megérdeklődtem ezen csodálatos dolog mikéntjét, hogy a tudományban mindig van egy igazság, amin kívül mindig messzebbre kerülünk az egyszerűtől, hogy amelyik nyelv eltávolodik ettől az igazságtól, annál kevésbé kifejező, és annál kevésbé érthető. 

-Ugyanígy, - folytatta, - a zenében sosem találhatjuk meg ezt az igazságot, ha a lélek, felemelkedve, nem követi vakon. Mi ugyan nem látjuk, de érezzük, ahogy a Természet látja, és ha nem is érthetjük, hogyan ragad magával, mégis mindig felderít bennünket, bár nem tudhatjuk, honnan ered. A nyelvekkel ugyanígy állunk. Aki megleli ezt az igazságot a betűkben, szavakban és rendszerükben, sosem véti el mondandóját, hanem mindig gondolatai szerint szól; és ha nem ismeri ezt a tökéletes nyelvet, mindig megtorpan, mivel nem ismerheti sem a rendszert, sem a szavakat, mivel kifejezhetné mindazt, ami képzeletében megfogan.    

    Ez az egyetemes igazság utalás Descartes Értekezés a módszerről című munkájára, az igazságot a tudományban keresi.

Azt válaszoltam, hogy a mi világunk első embere is kétségtelenül ezt a nyelvet használta, mivel mindennek, amit elnevezett, a lényegét ragadta meg. Félbeszakított, majd így folytatta: 

- Nemcsak azért nélkülözhetetlen ez a nyelv, hogy kifejezzük magunkat, de e nélkül semmit sem érthetünk. Ahogy ez a nyelv a természet ösztöne vagy hangja, érthető a természet törvénye alatt élő mindeneknek. Ezért hát, ha ismeri ezt, akkor társaloghat a jószágokkal, és elmondhatja minden gondolatát nekik, ahogy a vadak is beszélhetnek önhöz, és egymáshoz is, mivel ez maga a természet nyelve, amelyen minden állat ért.  

- Az már nem döbbenti meg, hogyan érthet könnyedén egy olyan nyelvet, mely még sosem jutott a fülébe. Amikor szólok, az a lelkével találkozik, és minden szavamban ez az igazság ragadja meg; és ha jelentését nem is fogja fel, mégis bennne van a természet, amiért mégsem véti el értelmét.

- Ó! – kiáltottam fel, - hát minden bizonnyal ez az az erőteljes nyelv, amelyen ősapánk az állatokkal szólt, amelyet mindannyian megértettek? Mivel, ahogy minden faj fölött uralmat kapott, azok engedelmeskedtek neki, hiszen olyan nyelven parancsolt nekik, amit ismertek, és ez az oka annak is, (mivel ez az anyanyelv elveszett,) hogy már nem jönnek a hívásunkra, hiszen nem értenek bennünket.

    A Bábel tornyának legendája is azt mutatja be, hogy Isten büntetésből elvette az embertől ezt az ádámi ősnyelvet. A reneszánsztól kezdve gyakran felvetik a gondolkodók egy közös ősnyelv létezését, amit mindenki értett. Ezt az ideát többek között Francis Bacon is körüljárta az Új Atlantiszban (1620), később foglalkozott vele Leibnitz is. Utóbbi elképzelése szerint ez egy aritmetikus, konstruált nyelv, amit az emberi gondolatok ábécéjére épített, sokat merítve Deascartes munkáiból. 

Úgy tűnt, hogy az emberke nem méltat válaszra, hanem folytatta volna a maga mondókáját, ha újra közbe nem kotyogok. Megérdeklődtem tőle, hogy micsoda világ levegőjét szívjuk, vajon sokan lakják-e, és miféle kormány tart náluk rendet.

- Éppen olyan titkokat készülök felfedni, melyek az ön éghajlatán ismeretlenek.

- Figyelje meg alaposan a talajt, ahol járunk! Nemrég még egy rendezetlen és emésztetlen tömeg volt, zavaros anyagi káosz, fekete és ragacsos sár, amíg a Nap nem tisztította meg. Most, hogy sugarai ereje, melyeket rávetett, összekeverte, préselte és tömörítette az atomok felhőit, ezután, mondom, hosszú és hatékony érleléssel szétválasztotta ezen testek gömbjében a leginkább különbözőeket, és egyesítette a leginkább hasonlóakat. Ez a tömeg, mely a nap hevétől úgy megizzadt, hogy árvizet verejtékezett, negyven napnál is tovább borította, mivel ennyi idő nagyon is kellett ahhoz, hogy ennyi víz glóbusunk lejtőin az alsóbb régiókba áramoljon.

A zubogók így összegyűlt vizéből tenger jött létre, amelynek sós volta tanúsítja, hogy izzadságból ered, mivel minden verejték sós. Amikor a vizek levonultak, egy zsíros és termékeny iszap maradt a földön, amelyből, ahogy a Nap rásütött, egy duzzanat emelkedett ki, de ez a csíra nem tudott a hidegtől a felszínre törni. Egy második érlelésen ment át, és ez az érlelés tovább finomította és tökéletesebbé tette azzal, hogy keverékének arányait aprólékosabban kimérte, ezért a csíra, mely előbb mégy csak vegetált, már érzékelésre is képes.  De mivel a vizek, amelyek olyan sokáig álltak a nyálkás sáron, túlságosan lehűtötték, a duzzanat fel nem szakadhatott, így hát a Nap újra felhevítette, és a harmadik emésztődés után ez az anyaméh úgy átmelegedett, hogy a hideg már nem állhatta útját, és megnyílva embernek adott életet; aki májában hordozza a vegetatív lelket, a növekedés erejét,  mit az első érlelés termett, szívében, a második érlelés székhelyén a tevékeny létét hordja, ahol az életerő lakozik, agyában pedig, amit a harmadik érlelés ért, az értelmet és a gondolkodás hatalmát.

E nélkül ugyan miért is töltenénk több időt az anyaméhben, mint az összes többi állat, ha nem azért, hogy embriónk három különböző érlelésen mehessen át, hogy lelkünk három különböző képességét megszerezzük, míg a vadaknak csupán kettő szükséges, hogy kétféle erejüket elnyerjék? Persze, tudom jól, hogy a ló is tíz, tizenkét vagy akár tizennégy hónapig fejlődik a kanca hasában. Nem lep meg, hogy a természetnek ennyi idő kell ahhoz, hogy egy kancát leellessen, mivel az az asszonytól nagyon különbözik. Igen, de végül valamelyikünk megjegyzi, hogy a csikó hosszabban időzik a méhben, mint a gyermek, ebből következik, hogy vagy tökéletesebben érlelődik, vagy többször, mint mi. Erre azt felelem, hogy ez nem következik belőle, még ha figyelmen kívül hagyom azt, amit sok tudós megfigyelt már a számok jelentését tanulmányozva, hogy minden anyag mozgásban van, és egyes lények elkészültéhez bizonyos számú nap szükséges, egy következő pedig már pusztulásukat okozza; ugyanígy nem támaszkodom azokra az érvekre, amelyeket ezeknek a mozgásoknak az oka alapján vezetnek le annak bizonyítására, hogy a kilences szám a legtökéletesebb.   Csak arra vezetem vissza a válaszomat, hogy mivel az emberi sarj melegebb, a Nap kilenc hónapon belül több szervet alkot meg benne és jobban, mint a csikóban egy teljes év alatt. Nem kétséges, hogy a ló sokkal hidegebb, mint az ember, hiszen nála a halál oka mindig a lép duzzanata vagy más, a melankóliából fakadó betegség. Mindemellett ön azt mondja, a mi világunk még sosem látott olyan embert, aki így a sárból született volna. Azt meghiszem, mert a világa jelenleg túl meleg, így amint a csíra felemelkedik a földből a Nap alatt, és nem találja meg az a hideg nyirkot, helyesebben szólva, az érlelési periódusokhoz szükséges mozgások sorozatát, növényként kihajt, ha pedig a második érlelés tökéletlenül bár az idő rövidsége miatt, de lezajlik, csak egy rovart szül. Azt is észrevettem, hogy a majom, amely szintén majdnem kilenc hónapig hordja a kicsinyét, olyannyira emlékeztet miránk, hogy sok természetfilozófus nem különbözteti meg a mi fajunkat az övétől, mivel a majom magva hasonló hőmérsékletű, mint a miénk, ezért ugyanannyi idő alatt szinte tökéletesen megtörténik bennük is mindhárom érlelés.

    Ez az eszmefuttatás  Vanini  elképzelését tükrözi.

Erre ön biztosan megkérdi tőlem, ugyan ki mesélte el mindezt nekem? Azt mondja talán, ezt nem tanulhattam azoktól, akik ott sem voltak? Való igaz, hogy én vagyok az egyetlen, akit itt talál, következésképp nem tanúsíthatom mindezt, hiszen még születésem előtt történt velem. Ez mind így van, de azt is tudja meg, hogy a Naphoz közeli világokban korábban már feltűntek próféták, akik lelkét annyira felhevítette lángoló szenvedélyük, hogy meglátták az eljövendőt, ekképpen az sem lehetetlen, hogy itt, ilyen közel a Naphoz, ami ekképpen jóval világosabb is, mint az ön glóbusa, egy igen bölcs emberhez a múlt illata is elérhet, és eleven értelme nem hátrafelé halad, hogy az okot az okozat alapján határozza meg, hanem megláthatja az okokban azok okozatát.

Ilyenformán fejezte be történetét, de ezután még hosszasan beszélt nekem, ahol feltárt előttem még részletesebben olyan titkokat, melyekről itt hallgatok, vagy amelyek kiestek az emlékezetemből, és azt is elmondta, hogy még három hete sincs, hogy a Nap által megejtett föld életet adott neki.

 - Nézze meg alaposabban ezt a halmot! – mutatott egy vakondtúrásra emlékeztető kiemelkedést a sárban: - Ez egy duzzanat, vagy, helyesebben szólva, egy anyaméh, ami kilenc hónapja rejti egy fivérem embrióját, és azért várakozok itt, hogy bábája lehessek.

Folytatta volna, ha nem látja, hogy az agyagos kiemelkedés körül a föld lüktetni kezd. A duzzanat méretéből arra a következtetésre jutott, hogy a föld vajúdik, és ezek a remegések már a szülési fájások jele. Azonnal ott is hagyott, hogy testvére segítségére siessen, én pedig elindultam, hogy megkeressem a kunyhómat.

Ezért ismét felkapaszkodtam a hegyre, amelyen leereszkedtem, és ez az út igen kifárasztott mire feljutottam a tetőre. Képzelhetik, milyen gondban voltam, amikor nem találtam a házikómat ott, ahol hagytam. Nagyon bánkódtam, amiért elvesztettem. Egyszer csak észrevettem, hogy tőlem távol ugrándozik.  Odafutottam, olyan gyorsan, ahogy a lábam bírta, amitől megint csak kifulladtam; valóban mulatságos látvány lehetett, ahogyan vadásztam; mert néha, amikor már majdnem a sikerült rátennem a kezemet, az üveggömb újból felmelegedett, ami így új lendülettel szívta be a levegőt, és ahogy a levegő fölém emelte a dobozt, én úgy ugrottam utána, mint egy macska a horogra akasztott nyúl után. Ha az ingemet nem borítottam volna a szerkezetem fejére, hogy azzal gyengítsem az üvegek hatását, már nekilódult volna az útnak, nélkülem.  

Mire is lenne jó egy olyan kalandot emlékezetembe idézni, mire még most is csak ugyanazzal a fájdalommal gondolok, mit akkor éreztem? Elegendő annyi is, hogy a gépem szökellt, szállt és repült, én ugrottam, futottam és addig jutottam, hogy végül láttam, ahogy egy magas hegy lábához esik. Talán messzebb is került volna, ha a föld büszke magaslata nem vet árnyékot a síkra, félmérföldes körzetben éjszakát borítva a tájra. Ezért, ahogy a sötétség rávetült, az üvegek már nem adtak energiát a virgonckodáshoz, mivel nem támasztottak szelet keltő űrt, következésképpen nem is emelték tovább a szerkezetet, így lehullott, és ezer darabra tört volna, ha a szerencse nem egy tóba hajítja, ami felfogta a zuhanását. Kihúztam a vízből, kijavítottam sérüléseit, majd minden erőmmel karjaimba zártam, és egy közeli domb tetejére vittem. Ott vettem csak le ingemet a gömbről, de arra már nem volt időm, hogy magamra is öltsem, mert a tükrök már munkálkodásba fogtak, és éreztem, ahogy a kabin már indulásra készülve megremeg. Éppen csak arra volt időm, hogy fürgén beszálljak és bezárkózzam, mint első alkalommal.

A mi világunk gömbje csak akkora égitestnek tűnt, amekkorának a Holdat látjuk, és ahogy emelkedtem, olyan kicsiny lett, mint egy csillag, egy szikra, majd semmivé vált, ez az utolsó lépés annyira élessé tette szememet, hogy még jó darabon látni véltem utolsó sugarait, mielőtt hagytam beleolvadni az ég színébe. Valaki talán azon csodálkozik, hogy ilyen hosszú úton nem vett erőt rajtam az álmosság. De hát ha az alvás oka nem más, mint a húsok édes kipárolgása, ami gyomrunkból agyunkhoz tér, vagy a természet adta szükség, hogy lelkünket megkötve a pihenéstől visszanyerhesse szellemünk mindazt, amit munkálkodása közben elvesztett, engem nem környékezett az álom, hiszen nem ettem és a Nap melege folyamatosan pótolta a radikális hőt, mit kibocsátottam. Miközben tovább emelkedtem, és eme lángoló világhoz egyre közelebb jutottam, véremben valami öröm keringett, mit az megtisztított, és egészen a lelkemig emelt. Időről időre felemeltem a tekintetemet, hogy gyönyörködjek az élénk színekben, melyek kristálykupolámba verődtek, és az is élénken él emlékezetemben, hogy ahogy a kristálygömbömbe tekintve egyszerre csak azt éreztem, mintha valami nehézség elhagyná testem minden részét. Egy sűrű, majdhogynem tapintható füstgomolyag fojtotta sötétségbe a gömböt, és amikor megpróbáltam felállni, hogy megvizsgáljam ennek a feketeségnek a forrását, ami így elvakított, nem láthattam, mi tette tönkre mesterművemet; de nem találtam már a láda négy falát, sem az ülőkémet magam körül, hanem csak a szabad eget. Még jobban megrémített, hogy úgy éreztem, a levegő mintha megkövült volna köröttem, nem tudtam, miféle kemény dolog löki vissza a karomat, amikor próbáltam kinyújtani. Ez nyomban képzeletembe idézte, hogy bizonyosan az égbolt azon magasságába emelkedtem, amit egyes filozófusok és csillagászok szilárdnak mondanak. Rettegés fogott el, hogy ott megrekedek, de ezen különös kaland rémülete még tovább növekedett bennem attól, ami ez után következett, mivel ahogy tekintetem ide-oda cikázott, véletlenül a mellemre tévedt, és a helyett, hogy annak felületén megállapodott volna, áthaladt a testemen, a következő pillanatban arra ocsúdtam, hogy szinte akadály nélkül látok magam mögé. 

Mintha egész testem a látás szervévé vált volna, éreztem, ahogy a húsom, átlátszatlanságától megfosztva, szememhez engedi a tárgyak képét, tekintetemet pedig szerveimhez engedi. Végül, miután ezerszer is beleütköztem a boltozatba, a falakba és a padba, anélkül, hogy láttam volna azokat, megértettem, hogy a fény, valamilyen titkos szükségszerűség okán, a forrásához ilyen közel átlátszóvá tette kabinomat és engem is. Nem mintha nem érzékeltem volna ezeket, még áttetsző mivoltukban is, ahogy az üveget, kristályt és a gyémántot is érzékeljük, de arra véltem ezt a jelenséget, hogy a Nap, a hozzá közeli régióban tökéletesebben megtisztítja a testeket az átlátszatlanságuktól, ahogy az anyag láthatatlan pórusait sorba rendezi, mint a mi világunkban, ahová érkezve már ereje a nagy utazás során úgy megfogyatkozott, éppen csak arra marad elegendő, hogy áttűzzön a drágaköveken. Akárhogyan is, felületük belső simasága miatt a drágakövek jegén, mint apró szemeken át ragyog, tükrözi a smaragd zöldje, a rubin vöröse vagy az ametiszt ibolyaszíne, ahogy a kövek pórusai különböznek, egyesek egyenesek, mások kanyargóbbak, ezért a sok törés és visszaverődés kioltja vagy felerősíti ezt a gyenge fényt.

Olvasómat talán zavarba hozza, hogyan láthattam magam, és mégsem láttam a kabinomat, mivel én is éppen olyan átlátszóvá váltam, mint a láda. Erre azt felelem, hogy kétségtelenül a Nap másképp hat az élő testekre, mint az élettelenekre, mivel húsom, csontjaim és zsigereim, bár átlátszóak, mégsem vesztették el természetes színüket, sőt, a tüdőm még mindig szegfűszín lágy és finom szerkezetű, szívem élénkvörösen és könnyedén váltogatta a szisztolét diasztoléval, májam tüzes lila színt mutatott; és a beszívott levegőt égetve folytatta vérem keringését; egy szóval, láttam és tapintottam magamat, ugyanúgy éreztem, és mégsem voltam többé ugyanaz.

    A szisztolé és diasztolé fogalmát Vesalius vezette be, egy évszázaddal korábban, a XVII. század elején William Harvey angol orvos vizsgálatai bizonyították, hogy a vér kering, Az utóbbi elv nem vált még általánosan elfogadottá (ld. Molière: Tudós nők). 

Amíg ezen a változáson tűnődtem, a távolság egyre fogyott, de igen lassan, mivel az éter békés volt, és egyre ritkult, ugyanis az anyag kitágul arányosan azzal, ahogy közeledtem a nappal forrásához és az űr, ami benyomul a helyére, tétlenné teszi, hiszen a vákuum tehetetlen, és így a lég a ládám nyílásán áthaladva csupán egy kevéske szelet támasztott, ami alig volt elegendő arra, hogy fenntartson.

    vákuum: általánosan elfogadott volt, hogy a természetben nem lehet űr, tehát olyan tér, amit nem tölt ki anyag; ahol még levegő sincs, ott éternek kell lennie. Cyrano több helyen (Holdbéli utazás, Fizikai töredékek) amellet érvel, hogy egyféle anyag van, csupán az anyag sűrűsége az, ami különbözik, és a ritkulásnál az egyes alkotórészek (atomok) eltávolodnak egymástól, űrt hagyva maguk között. Érdekes, hogy ez az elképzelés azt is jelenti, hogy a tér nem az anyag tulajdonsága (kiterjedése hozza létre), hanem önálló fizikai létező. (Mai ismereteink alapján a vákuum létét az űrben megerősíthetjük, a világűrben köbméterenként két hidrogénatom van csupán.) 

Sosem gondolkodom a szerencse gonosz szeszélyén, amely mindig annyira elszántan akadályozta vállalkozásom sikerét, már azon csodálkozom, hogyan nem borult el elmém. De hallgassák csak a következő csodát, mit a következő századok aligha hihetnek el! 

Bezárva egy átlátszó dobozba, amit éppen végleg elveszítek a szemem elől, úgy bukdácsolva repülés közben, hogy komoly erőfeszítésembe került az is, hogy el ne essek, végül a világ gépezetének minden alkotóeleme sem volt képes arra, hogy ebben az állapotomban a segítségemre siessen, így balsorsom végtelenné dagadt. Jóllehet, ahogy már a kimúlás közelít, valami belső erő arra késztet bennünket, hogy magunkhoz öleljük mindazokat, amelyektől létünket kaptuk, így tekintetemet a Napra, mindannyiunk közös apjára emeltem. Akaratom ereje testemet megtartotta, sőt, előre vetette azt ahhoz közelítve, mit oly nagyon ölelni vágyott. A testem tolta előre a ládámat is, így folytattam az utamat. Amint ezt észrevettem, még erősebben feszítettem lelkem minden erejét, hogy képzeletembe idézzem vágyam tárgyát; erre fejem a láda tetejének nyomult, ahogy akaratom erőfeszítése emelt magam ellenére is, és végül annyira kényelmetlenné vált számomra, hogy kénytelen voltam az ajtó felé tapogatózni. Végül némi szerencsével rátaláltam, kinyitottam, és kivetettem rajta magam.  Azonban az a természetes ösztön, a zuhanástól való rettegés, mely minden semmibe vetett állatot megrémít, arra kényszerített, hogy vadul, karomat kinyújtva, megragadjam járművemet. 

Az érvek nélküli természet az egyetlen vezetőm, ezért Fortuna, régi ellensége rosszindulatában kezemet egyenesen a kristálygömbhöz lökte. Sajna! Micsoda égzengés hasított fülembe, ahogy az ikozaéder millió darabra tört! Micsoda zűrzavar, minő balsors, miféle rettenet kerített hatalmába, ki nem fejezhetem.   

A tükrök már nem szívhatták a levegőt, mivel nem keltettek űrt, így szelet sem éleszthettek, ami tovább hajtaná ládámat; röviden, ahogy eltörtem, láttam, hogyan hull hosszasan a világ eme hatalmas táján keresztül, még ebben a régióban mely már kiadta magából, annál mohóbban szívta vissza magába, mintha a vastag sötétség lenne a lényege, mivel a fény erőteljes sugarai ezen a helyen elhalnak; akárcsak a szellemek, ahogy gyakran látni őket még sokáig testüket keresve haláluk után, és hogy újra egyesülhessenek, száz évig is bolyonganak a sírok körül. Úgy vélem, hogy elvesztette gépem az áttetszőségét is, mert később Lengyelországban láttam, éppen olyan állapotban, mint amikor először felemelkedtem vele. Azóta hallottam, hogy az Egyenlítő alatt ért földet, Borneó királyságában, egy portugál kereskedő vette meg a szigetlakótól, aki rátalált, és kézről kézre járva végül ehhez a lengyel mérnökhöz került, aki mostanában repülni szokott vele.

Így hát magamra maradtam, a nyílt egekbe felfüggesztve, rettegtem halálomat, mivel zuhanásom máshogy nem végződhetett, és bánatosan szemeimet ismét a Nap felé fordítottam, tekintetem pedig magával vitte gondolataimat, pillantásom viszont, ahogy a glóbusra szegeztem, kijelölte utamat, mit akaratom követett, és testemet is magával ragadta.

Lelkem tetterős lendülete érthető azoknak, akik átgondolják akaratunk legegyszerűbb befolyását, mivel jól tudjuk, hogy ha például szökelleni akarok, akaratom a képzeletemtől felizgatva, megemeli ezt a mikrokozmoszt és addig mozgatja, amíg el nem éri azt a mozgást, mit saját magának kiszabott. Ha ez nem sikerül mindig, annak az az oka, hogy a természet elvei általános érvényűek, és felülmúlják az egyes részek hatalmát, és mivel az érző lények akaratának hatalma csak része annak, míg a tömegközéppont vonzereje általánosan hat minden anyagra, ugrásom véget ér mihelyt testem tömege, miután meglepte akaratom szemtelen igénye, legyőzi annak pimasz követelését és a maga útjára tér.

Nem mesélem el további vándorlásom minden részletét, mert az éppolyan hosszúra nyúlna, mint maga az utazás. Elég annyi, hogy huszonkét hónap után végül nagy szerencsével megérkeztem a nappal tágas mezőire.

 

Téma: Harmadik fejezet, amelyben kilépünk az űrbe - kérdések ide jöhetnek, ha tudok, válaszolok!

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása