Vegyes tárgyú levelek III. A nyár mellett

2019.07.21 04:00

Uram,

Mit mondana a Napról, amikor Ön már alaposan átsült, ha már akkor panaszkodik rá, amikor még csak a húsa fűszerezésére siet? Az egész földkerekség számára csak egy nagy fazék; alárakja a pokol tüzét, hogy felforralja, a szelekkel úgy rakja körül, mint a fújtatókkal, hogy ki ne hunyhasson, és amikor konyhánkban is tüzet gyújt, formánkat vesztjük! Felmelegíti a vizeket, lepárolja, egyenesbe hozza, hogy nyerseségük ne tehessen kárt önben, és ön még kesergőt énekel, míg a Nap az egészségére iszik! Ezek után igazán nem tudom, ennek a szegény Istennek miféle magaviselete tehetne kedvünkre. Leküldi hozzánk a madarakat, hogy muzsikáljanak nekünk, felmelegíti fürdőnket, és nem is hív minket bele addig, amíg ki nem próbálja, veszélyes-e, mivel először maga is megmártózik. Mit adhatna még ily sok megtiszteltetéshez, hacsak nem asztalunknál enne? De ítélje meg maga, hogy mit is kívánhat, hiszen sosincs közelebb házainkhoz, mint délben. Azt panaszolja ez után, Uram, hogy kiszárította a folyók nedveit. Sajna! ezen vonzalom nélkül mivé lennénk? A patakok, tavak és szökőkutak elszívják a vizet a földtől, amelyet termékennyé tenne, és mi csak azon hőbörgünk, hogy a vízkórt felemeli a középső rétegekbe, magára veszi az újraelosztás feladatát, és az égen át tereli a felhőket, ezeket a hatalmas öntözőkannákat, melyekkel a vidék megrontott földjének szomját oltja, mindezt abban az évszakban, amikor olyannyira magával ragadja szépségünk, hogy teljesen meztelenül akar látni minket. Nehéz elképzelnem, ha nem vonzaná magához a vizet, és nem nedvesítené azzal sugarait, akkor is úgy csókolna-e, hogy nem égetne meg; de, akárhogy is beszélnek, mindig marad nekünk is a vizekből; mert még a kánikula csúcsán is meghagy annyit, amennyire a szügség szorít, csak hogy meg ne veszejtse a kutyákat, attól tartva tán, hogy azok majd nem isznak1? Még mindig haragszik rá, mondja, mikor csupán az árnyékinkat lopja el: azokat valóban eltünteti, szavamra, és gondosan ügyel arra, hogy ne maradjunk együtt velük, mivel jól látja, hogy az árnyak, a maguk óráján, azzal szórakoztatják magukat, hogy bennünket ijesztgessenek; nézze csak, hogy hág a égbolt legtetejére, hogy árnyainkat a lábunk alá űzze, vagy a föld alá, ahonnan kiszöktek! De bárhogy is gyűlölje az árnyakat, és bármennyire közel legyen végük, mégis a Nap ad nekik életet, amikor közéjük állunk; ezért az éjszakának ezen leányai körülöttünk szaladgálnak, hogy elrejtőzzenek a Nap fegyverei elől, mivel jól tudják: inkább lemond a győzelemről, mint hogy testünket átütve pusztítsa el őket. Nem mintha egész évben nem lángolna értünk, és ezt ki ne mutatná, éjjel és nappal szüntelen. De nyáron ez a szenvedély mindig megváltozik, ég, udvarol, úgy tűnik, mintha lezuhanna pályájáról; ahogy nyakunkba vetné magát, olyan közelre esik, hogy bár légies, mivel egy Isten lényege, az emberek többnyire mégis verejtékeznek attól, hogy hordozzák. De még az sem bánt minket, amikor elhagy; még az éjszakák is, küllemével rokonszenvezve, tiszták és melegek, mivel a Nap a horizonton hagyja legénysége néhány tagját, míg rövidesen vissza nem tér. Május hava az, amely valóban gyümölcsöt alkot, csomózza és növeli azt, de olyan halálos fanyarságot hagy benne, ami megfojtana bennünket, ha június meg nem cukrozná. Lehet, most azt vetik ellenemre, hogy túlzott melegével hamuvá változtatja a füveket, majd zivatarokkal áztatja, de vajon tévedésnek véli-e, hogy amint látja, milyen piszkos-barnák lettünk, a mosásba tesz minket? Én égőn akarom, amíg fel nem perzsel minket, mivel így legalább jelét kapjuk az Istennel kötött békénknek, hiszen valaha népének csak a tiszta áldozatára küldte le az Ég tüzét. Különben, ha el akarna égetni minket, nem küldene frissítő harmatot, ezt a gyönyörű harmatot, minek végtelen kis fénycseppjeiről azt hihetjük, hogy a világ fáklyája vált porrá rétjeinken; milliónyi apró égbolt hullott a földre, vagy éppen az Univerzum lelke, aki, nem tudván, hogyan szolgáljon tiszteletére apjának, leszáll, hogy találkozzon vele, és még a füvek hegyén is fogadja. Faluhelyen néha úgy képzelik, ezüst tetvek hullottak reggel a Nap fejéről, ahogy fésülködött; néha azt tartják, a levegő verítéke az, melyet a meleg megrontott, ahova azután szentjánosbogarak költöztek; néha pedig égitestek nyálának mondják, ami alvás közben hullot ki szájukból; végül is, nem is fontos, mi lehet: ha Auróra könnyei, akkor túlságosan kegyesen búsul ahhoz, hogy meg ne örvendeztessen minket; ez az az idő, amikor a Természet kincsei közé rak bennünket. A Nap személyesen bábáskodik Ceres ágyánál, és minden búzakalász egy-egy pékség, ahol tejes cipócskákat sütöget nagy gonddal. Ha valaki arról panaszkodna, hogy túl sokáig marad, a gyümölcsök után a leveleket is elsárgítva, hát tudja meg, hogy ez a csillagok Monarchája csak azért teszi, hogy megalkossa nálunk a Hesperidák kertjét, mivel az arany gyümölcsök mellé arany leveleket fűz az ágakhoz. Akárhogyan is, szépen kezd az állatövében az Oroszlánnal bemelegíteni, és nem kell még huszonnégy órát sem töltenie a Szűznél, hogy szép szemeket meresszen rá; napról-napra egyre hűvösebb lesz, és végül, a csitri nevére, amit a szegény lánynak meghagy, elhagyja ágyát, olyan zaklatottan, hogy hat hónapba is beletelik, míg kigyógyul ebből a tehetetlenségéből. Ó! mégis félek azt látnom, hogy a Nyár kitelik, mert félek azt látnom, ahogy elfogy. Ő az, aki megszabadítja a vizet, a fát, a fémet, a füvet, a követ, és a különféle testeket a fagy szorításából; ő enyhíti hidegüket, megoldja ellenszenvüket, ő közvetíti a fogolycserét, ő az, aki mindent békésen hazavezet; és hogy megmutassam önnek, hogy még a leginkább összefonódó természeteket is szétválasztja, mivel ön és én ugyanaz vagyunk, ma nem választom el magamat öntől, csupán azért, hogy szemtelenül saját magamnak üzenhessem,  

Uram,

Alázatos szolgája

 

 

1A veszettség régies neve víziszony, az oltás előtt ezért is volt szokásban folyónevet adni a kutyáknak (Tisza, Bodri, Sajó), hogy víziszonyt ne kapjanak.

Megjegyzés: mind a négy évszakhoz írt levél Le Bret tanácsos úrnak ajánlott.

The rain was enough