Vegyes tárgyú levelek I. A tél ellen

LeBret tanácsos úr részére

Uram,

A tél megkötötte a föld nadrághasítékában annak férfi-erejét, az anyagot tehetetlenné tette, és még a szellem is, bárha anyagtalan, mégsem tudhatja biztonságban magát a zsarnokságtól. Az én lelkem is annyira visszavonult magába, hogy testem bármely pontját érinthetem, legalább négy ujjal kell benyomnom, hogy elérjem helyét: tapintom magamat érzés nélkül, és a vas akár száz kaput is nyithatna életemen, mielőtt kopogtatna a fájdalomén. Végül, íme, szinte bénák lettünk, és mindehhez, hogy tovább mélyítse a sebet, Isten csak egy enyhítő balzsamot teremtett; ráadásul a Doktor, aki hozza, csak akkor érhet el hozzánk, ha már hat másik házat végiglátogatott. Ez a világ lustája a Nap. Ön is látja, milyen rövid napokat jár be: nyolckor indul, és már négykor nyugovóra tér. A magam példáján úgy vélem, hogy túl hidegnek találja a hajnali kelést, de Isten úgy akarja, hogy csak a restség fogja vissza a Napot, és nem valami bosszúság, merthogy én úgy látom, már hónapok óta ferdén néz ránk. Néha hetekig sem látjuk őt¹, aminek én ki nem találhatom az okát, hacsak nem azért bujkál, mert miután gyáván meghátrált a hideg elől, szégyelli mutatni a képét, vagy tán avégett, minthogy látta, milyen keményre fagyott a föld, nem mer olyan magasba hágni, nehogy sugarai megsérüljenek, ha lezuhan. Így hát nem állunk készen arra, hogy megbosszuljuk magunkat minden bosszúságért, mit az évad ránk mért; a tűz alig ér valamit ellene, hiába tápláljuk, dühe csak annyit ér, (hiába vet megannyi szikrát,) hogy gyorsabban felemészti magát. Pajzsunkat emelhetjük ellene, a Tél hathavi halál, mi ennek a glóbusnak felét elfoglalja, mi pedig nem kerülhetjük el; minden élők rövid vénsége; a Párka kisöccse, akiből hiányzik a cselekvés, és ugyanakkor (amilyen bátrak vagyunk) mégsem közelíthet hozzánk úgy, hogy meg ne remegnénk tőle. Pórusokkal átjárt, gyönge, laza húsunk összehúzza magát és megkeményedik, sietve lezárja az utakat, eltorlaszol ezer láthatatlan ajtót, és apró hegyekkel fedi le azokat; mozog, remeg és küzd, és pironkodva mentegeti magát, hogy a rázkódása szándékos, mivel így akarja a tért hódító ellent visszaverni. Így hát nem csoda, ha mi is elszenvedjük azt, mit a Tél minden élőre kiró. De a barbár nem elégedhet meg annyival, hogy elvegye madaraink nyelvét, lecsupaszítsa a fáinkat, levágja Ceres haját, és nagyanyánkat² pucérra vetkőztesse; hogy ne tudjunk enyhébb éghajlat alá menekülni vízen át sem, azokat is gyémánt falak közé zárta, és attól tartva, hogy a folyók mozgása felszabadíthat némi meleget, ami számunkra enyhülést hozhatna, az ágyukhoz szegezi őket is. De még ennél is rosszabbakat tesz: mert rémítésünkre olyan csodálatos képeket fest elénk, hol a jeget dermedt fénynek vélhetjük, megkövült napnak, szilárd semminek, vagy ijesztő szörnyalaknak, melynek egész teste nem más, mint egyetlen szem. Kezdetben a Szajnát felzaklatták az ég könnyei, és attól tartva, hogy lakóinak még gyászosabbra fordulhat sora, nyugtalanságában megkeményítette magát a rá nehezedő terhek alatt, megátalkodott és megkötötte magát medrében azért, hogy ha szükségünk lenne rá, mindig velünk legyen.^* Az emberek is elrémülnek ezen borzongató évszak csodáin, és a félelmükhöz mérten olvassák a jeleket: ha havazik, úgy képzelik, hogy az égbolt tejútja felbomlott, hogy az ég ettől a kártól habzó haragra gerjedt, és a föld, gyermekeiért remegve, félelmében elsápadt. Úgy vélik, hogy a világegyetem egy pite, amit a Tél, ez a szörnyeteg, cukorral hint be, mielőtt felfalja, vagy a hó azon növények habja, melyek megveszve pusztultak el, és a szelek, mik annyi hideget fújnak, a haldokló Természet utolsó sóhajtásai. Én magam is, aki pedig a magam kedvére magyarázok majd’ minden dolgot, és aki más évszakban a havat a csillagok éltető tejének mondom, amivel a növényeket szoptatják, vagy épp az Istenek kegyelmes asztaláról lehullott morzsáknak vélném azt, most hagyom, hogy elragadjon a példák özöne. Amikor jég hull, így kiáltok: Miféle bajok várnak miránk még, ha az ég, az ártatlan, is követ vizel? Ha ezeket a jeges szeleket kell leírnom, mik olyannyira kemények, hogy megbírnak a tornyokkal is, és mégis annyira vékonyak, hogy nem is látszanak, nem is sejthetem, miféle dolgok lehetnek, hacsak nem elszabadult ördögök permete az, akik a föld alatt megdermedve ide futottak, hogy átmelegedjenek. Mindaz, ami a Tél képét mutatja, számomra rémítő: nem állhatom a tükör képét a jeges tekintete miatt, elmenekülök a kis doktoroktól, mert azokat a nép csak a hó orvosainak mondja, és a hidegre rábizonyíthatok sok gyilkosságot, mert aligha találni Párizs házainál olyan befagyott teret, minek közelében ne lenne egyetlen beteg sem. Az igazat megvallva, Uram, nem hiszem, hogy Szent János³ meggyógyíthat mindattól a bajtól, mit Karácsony adott, amikor arra gondolok, hogy látnom kell az ablakokban a nagy üvegtáblákat, ami semmi más, mint tűztől edzett jégfüggönyök. Igen, ez a könyörtelen olyan rossz hangulatba hozott, hogy augusztus barnasága sem tisztíthat meg január nyálkájától: a legkisebb meleg azt mondatja velem, hogy a Tél a Természet hideglelése, és a Nyár a láza. Hiszen ítélje csak meg, vajon hamis-e a panaszom, és az évszak bőkezűsége ellenére, ami éppannyi gyöngyöt ad, mint orrcseppeket⁴, a reszketők vajon nem egy Herkulest láthatnak-e bennem, amikor ellenségük, ezen szörnyeteg után eredek? Miféle nehézségeket támaszt mindenütt? Ott, egy kút csapjánál, egy átfagyott vízhordó arra kényszeríti szívét, erős fújásokkal, hogy visszaadja az életet kezeinek, mit elrabolt tőlük! Amott, a kövezeten, a járókelők cipőtalpa több lármát csap, mint általában, hiszen kopogósra fagytak lábaik! Ottan, egy vásott iskolás, hógolyóval ujjai közt várja, míg pajtása arra jön, hogy a képét a folyó morzsáiba fojtsa; végül, bármerre is fordulok, a fagy olyan nagy, hogy minden megkeményedik, egészen a kabátokig. Este tízkor a jéggé dermedt bitang egy eresz alatt reszket, azzal bíztatja magát, hogy az első arra járót szabónak nézi majd, aki az öltözékét hozza⁵. Amikor elképzeli, hogy a Tél, ez a megkeményedett szívű vénség, gyónni megy, íme, Uram, lelkiismeretét így festhetem le, és egyetlen bűnével szemben sosem enyhülhetek meg, mivel az alól nincs feloldozás. Ítélje meg ön, vajon megbocsájtható-e az, hogy így megdermesztette ujjaimat, csak hogy meggyőzze önt, én elhidegült barátja vagyok, hiszen remegve mondom,

Uram,

Alázatos szolgája vagyok.

Jegyzetek:

Most már értjük, honnan is szerezte békétlen hírnevét Cyrano: hiszen minek is tarthatjuk azt, aki még az évszakokba is beleköt? A dőlt betűvel szedett részek csak az első kéziratban találhatóak, az aláhúzás a kiadásban megjelent, de a korábbi kéziratban nem szereplő részeket jelöli. A nyomda alatti cenzúra nem érintette ezt a levelet. 

^*az aláhúzott Szajnás mondattól néhány mondat nagyobb eltérést mutat a kéziratban, ezek fordítása még folyamatban van. Hamarosan mindkét változat elérhető lesz.

¹A kiadásra előkészített szöveg így hangzik: "... már hónapok óta ferdén néz ránk, aminek én ki nem találhatom az okát, hacsak nem azért, mivel látta, milyen keményre fagyott a föld..."

²Nagyanyánk, azaz a föld

³Szent János ünnepe december 27-re esik.

⁴Fordítói vallomás: az egykorú angol fordítótól vettem át az orrcseppeket, mivel az eredetiben roupies szerepel, ami ugyanúgy jelenthet taknyot, mint rúpiákat

⁵Gyakoriak voltak a vetkőztetéses támadások, a kabát nagy értéknek számított. A Harmincéves Háború után, 1648-52 között gazdasági válság volt Franciaországban, éhínség tört ki, a nyomában pestis járt.