Első fejezet, amelyben megismerhetünk egy boszorkánymestert, vagy ki tudja, kicsodát

Végre befutott a hajónk Toulon kikötőjébe, ahol, miután hálát adtunk a csillagoknak és a szeleknek a szerencsés útért, megöleltük egymást és istenhozzádot mondtunk. Mivel a Hold világában, ahonnan érkeztem, a pénzt csak a gyermekmesékből ismerik, és elvesztettem az emlékezetét mindannak, ami a holdutazás előtt történt, így a kapitány viteldíj fejében beérte azzal a dicsőséggel, hogy egy égből pottyant embert szállíthat a hajóján. Ezek után már semmi akadálya nem volt, hogy egyik, Toulouse mellett élő barátomat felkeressem. Égtem a vágytól, hogy neki elmondhassam végre a kalandjaimat, amivel reményeim szerint nagy mulatságára szolgálhatok. Nem untatom olvasóimat mindazzal, ami történt velem az úton, amikor elfáradtam, megpihentem, szomjas voltam, éhes voltam, ittam hát és ettem.

Egy húsz vagy harminc tagú kutyafalka kíséretében érkeztem meg, igen rossz állapotban, soványan és barnára sülten, ő mégis megismert. A nyakamba vetette magát, elragadtatásában vagy százszor is megcsókolt, örömében reszketve, majd a kastélyába vitt, ahol könnyei mellett hangja is megeredt:

 - Végre hát! - kiáltotta - élünk, és élni fogunk mindazon kalandok ellenére, amelyeket a vakszerencse utunkba sodort! De jó istenek! akkor mégsem igaz a hír, hogy Kanadában ön elégett annak a szerkezetnek a tüzén, amit saját maga talált fel? Hiszen két vagy három hiteles személy hozta meg a szomorú hírt, megesküdve arra, hogy látták, sőt, meg is érintették azt a fából készült madaradat, amelyik az égbe ragadta. Azt is mondták, hogy szerencsétlenségére akkor léptett ebbe a szerkezetbe, amikor begyújtották, és a rakéták olyan gyorsan égtek, hogy a közönség pillanatok alatt szem elől tévesztette. Önt pedig, akárhogy tiltakoztak ellene, úgy elemésztette a tűz, hogy amikor a gép visszaesett, alig találtak egy keveset a hamvaiból.

 - Ezek a hamvak, - válaszoltam, - uram, magának a gépnek a maradványa volt, merthogy a tűz bennem semmi kárt nem tett. A gépet a rakéták alá rögzítették, és ezért a hőjük engem nem zavarhatott.

 - Azután, mint ön is tudja, hogy a salétrom tüze lelohadt, a rakéták már nem emelték tovább a gépet, és az a földre zuhant. Láttam, hogyan hullik alá, és mivel arra számítottam, hogy magam is vele hullok, igencsak meglepődtem, hogy mégis azt éreztem, a Hold felé emelkedem. De előbb hadd magyarázzam e különös hatás okát, amelyet így csodának vélhet.

 - Ezen a napon, bizonyos zúzódások miatt, az egész testemet marhavelő borította; és mivel a Hold éppen fogyóban volt, és olyankor olyan étvággyal szívja fel a marhavelőt, hogy a húsom, amit átitatott ez az anyag, követte ezt a vonzást. És biztosíthatom, olyan erővel szívott, hogy végül ott találtam magam abban a világban, amelyet itt Holdnak neveznek.

Részletesen elmeséltem mindazokat a dolgokat, amelyek hosszú utazásom során megestek; és M. de Colignac, akit boldoggá tett, hogy ilyen különös dolgokról hall, arra biztatott, hogy mindezeket írjam le. Én élveztem a pihenést, ezért hosszasan ellenálltam, mivel ez a kiadvány látogatások hosszú sorát vonta volna maga után. Végül elszégyelltem magam, amiért folyton elutasítottam minden könyörgését, és rászántam magam arra, hogy eleget tegyek a kérésének. Kézbe kaptam hát tollamat, és ahogy megtelt füzetem, dicsőségre vágyva Toulouse-ba mentem, hogy learassam érte a babérokat a legkiválóbbak közönsége előtt. Barátom, akit korunk egyik legnagyobb géniuszának tartanak, sosem fogyott ki a magasztalásból, így hamar megismerte mindenki a nevemet. Máris, a rézmetszők - anélkül, hogy láttak volna - az én képmásomat készítik; és minden sarkon házalók kínálják teli torokból: "íme, a Holdbéli utazás szerzőjének arcképe". A könyvemet sok tudatlan alak is a kezébe kapta, akik, hogy magasröptű szellemnek tűnjenek, a többieket utánozva ünnepelték, minden szónál összecsapva kezüket, és hogy tettessék, értik a művet, vígan felkiáltottak: "Ez mennyire jó!" azoknál a részeknél, amelyekből egy kukkot sem fogtak fel. De az éles fogú babona, megbánás képében, egy ostoba alak inge alá bújva annak szívébe rágta magát, hogy a filozófus jó hírére törjön (ez már csak rossz szokása), amiért még az ítélet napján felelnie kell.

Íme az érme másik oldala; akiért a palinodia szól. A mű, amelyért oly sokan szólaltak meg, már nem más, csak nevetséges történetek katyvasza, összefüggéstelen töredékek,  gyerekmesék gyűjteménye; és az egyetlen értemle az, hogy a szerző gyertyát gyújthatna a bolondok védőszentjének, Szent Mathurinnak.

Palinodia: "ellendal", amelyben a költő korábbi állításait visszavonja.

A véleményeknek ez az ellentéte az értelmesek és az ostobák között csak még jobban felkeltette az érdeklődést. Nem sokkal később elkezdték a kabát alól árulni példányait, és mindenki ezen a világon és azon kívül, az uraktól a szerzetesekig, vásárolta művemet: még a nők is állást foglaltak. Minden családot megosztott, és odáig fajult a vita, hogy végül az egész város két pártra szakadt, a Lunátikusokra és az Anti-Lunátikusokra.

Így folytak a csetepaték ebben a harcban, amikor egyik reggel azt látom, hogy Colignac szobájába lép kilenc vagy tíz, hosszú köntösbe burkolt szakáll, akik így szólnak hozzá:

- Uram, ön jól tudja, hogy társaságunkban nincs egy sem, aki ne az ön szövetségese, barátja vagy rokona lenne, következésképpen ha önt bármi szégyen éri, a mi homlokunk is bánat felhőzi. Úgy hallottuk, hogy az ön kastélyában egy boszorkánymester időzik.

- Ó Istenek! Egy boszorkánymester! – kiáltott fel Colignac. – Nevezzék meg őt, uraim, és a kezükre adom! De jól vigyázzunk, nehogy valami rágalom legyen!

 - Ugyan, uram! – vágott közbe az egyik nagytekintélyű, - hát létezik olyan parlament, amelyik a miénknél jobban kiismerhetné a boszorkányokat? Kedves ecsémuram, hogy ne tartsuk tovább bizonytalanságban, elárulom, hogy a bevádolt boszorkány nem más, mint a Holdbéli utazás szerzője; nem tagadhatja, hogy Európa legnagyobb varázslója azok után, amiket maga vall be. Hogyan! A Holdra hágott, ezt nem tehette másképp mint ha segítette.. nem merem megnevezni a bestiát; egyébként pedig vajon mit is keresett a Holdban?

 - Jó kérdés! -  szakította félbe másikuk, - ő is részt vett a szombaton, amelyet talán ott tartottak azon a napon, sőt, látod, hogy ismerte Szókratész démonát is. Ezt követően meglepő tán, hogy az ördög, ahogy mondja, hozta vissza erre a világra? De akárhány hold legyen, akármennyi út is vezessen a levegőégbe, semmit sem érnek azok, én mondom semmit; és magunk között szólva (ekkor száját füléhez közelítette), soha nem láttam olyan varázslót, aki nem kereskedett semmit a Holddal."

Miután így előadták véleményüket, elhallgattak; és Colignac annyira meglepődött a ezen a különcségen, hogy egy szót sem bírt válaszolni nekik. Mikor ezt az egyik, eddig hallgató tiszteletreméltó ökör észrevette, ő is megszólalt:

- Látjuk, rokon - mondta, -  hogy hogy mi bántja önt. A varázsló olyan ember, akit ön szeret. De ne tartson semmitől: tekintettel leszünk önre, és csendben intézzük a dolgot: önnek csak annyi a dolga, hogy a kezünkre adja, és mi, becsületszavunkra, botrány nélkül égetjük meg.

Erre a szavakra Colignac, bár öklét oldalába szorítva próbálta komolyságát megőrizni, hogy meg ne sértse a rokonságot, itt már nem tudta magába folytani és kitört belőle a nevetés,  így a szónoklatukra más választ nem tudott adni, mint hahaha vagy hohoohoo. Így aztán ezek az urak, igen megbotránkozva faképnél hagyták, és vitték magukkal rövid szégyenüket, ami nem tartott tovább Toulouse-nál.

       Toulouse-ban végezték ki Vaninit 1619-ben: nyelvét kitépték, megfojtották és maradványait megégették, többek között azért, mert kétségbe vonta a lélek halhatatlanságát.

Amikor elmentek, bevontam Colignacot a kamrájába, becsuktam az ajtót, majd így fordultam hozzá:

- Gróf úr, - mondtam neki - ezek a hosszú szőrű követek úgy néztek ki, mint a szőrös üstökösök.  Attól félek, hogy a ricsajuk, amiben kitörtek, a vesztemet hozó vihar villámát kísérő mennydörgés. Bár vádjaik nevetségesek, és talán a hülyeségükbők fakad, nem lennék kevésbé halott, ha egy tucat okos ember végignézné, hogyan sülök meg, végül arra jut, hogy a bíráim bolondok. Mindazon érvek, melyek ártatlanságom mellett szólnak, nem támasztanának fel engem; és a hamvaim ugyanolyan hidegek lesznek a keresztúton, mint egy rendes sírban. Ezért hát, az ön véleménye ellenére, örömmel engedek a kísértésnek, amely arra visz, hogy ebben a tartományban csak az arcképemet hagyjam hátra; mert szívesen elkerülném, hogy olyasvalamiért haljak meg, amiben magam sem igazán hiszek.
Colignacnak alig volt türelme kivárni, amíg mindezt végigmondtam. Először tréfára vette a dolgot, de amikor elértette, hogy komolyan beszélek, ezt válaszolta:
„Ah! A halálra! - kiáltott fel élénken -,senki nem érintheti meg még a kabátja szélét sem addig, amíg én, a barátaim, a vazallusaim és mindazok, akik engem becsben tartanak, nem fognak mind elpusztulni. A házam olyan, hogy  ágyú nélkül nem vehetik be, nagyon előnyös terep, és jól elkerített. De őrült vagyok, hogy óvintézkedéseket teszek a már a kifeszített bőr durrogására is.

"Tőlük sokszor jobban kell tartani, mint azoktól, akik a középső régióban vannak" - válaszoltam.
Ettől fogva csak vidám dolgokról beszélgettünk. Egy nap vadásztunk, egy másikon sétáltunk, olykor látogatást tettünk, máskor viszonoztuk a vendéglátást,  és a szórakozás mindegyik formáját még az előtt abbahagytuk, hogy ráunhattunk volna.

Cussan márki, Colignac szomszédja, aki igencsak értett a jó dolgokhoz, általában velünk volt, és mi vele együtt,  hogy még inkább kedvünkre való legyen ottlétünk, Colignacból Cussanba mentünk, és visszatértünk Cussanból Colignacba.

Ezek az ártatlan örömök, amelyekre a test képes, csak időnk kis részét tették ki, inkább a szellem gyönyörűségeit élveztük mindannyian, miket a tanulásban és a beszélgetésben talál, mivel a könyvtáraink és gondolataink egyesítése társaságunk tetszését váltotta ki. A beszélgetéseinket olvasással vegyítettük, jó ételekkel tartottuk magunkat, miközben el-elmentünk halászni vagy vadászni, vagy épp csak sétáltunk, egy szóval élveztük az életet, és arra ügyeltünk csak, hogy mindazzal a jóval, mit használatunkra a természet ad, okosan éljünk, hogy vágyainkat fékezze a józan ész.

Ez a rövid leírás az epikureista boldogságfilozófiát követi.

Visszavonulásom ellenére hírnevem hamar elért a szomszédos falvakba és a tartomány más városaiba is. Mindenki, aki csak hallott rólam, ürügyet keresett arra, hogy megtekintsék azt az urat, azt a varázslót. Valahányszor kiléptem a kastélyból, a gyerekek, nők, sőt, még a férfiak is úgy néztek rám, mintha én magam lennék a Bestia, főképpen Colignac pásztora tekintett rám gyanakodva, aki, akár rosszindulata vezérelte, akár tudatlansága, legfőbb ellenségemmé lépett elő. Ez a megjelenésében egyszerű ember, akinek szelleme hiszékeny és alacsonyan kullogó, élvezte önnön tudatlanságát, valóban gonosz természetű volt: megveszekedett bosszúálló, rágalmazásban maga mögé utasítaná bármelyik normannt, és legszívesebben még az élő fába is belekötne. Mivel már hosszabb ideje áskálódott az ura ellen, csak még jobban gyűlölte, hogy nem járt sikerrel, és félt a haragjától, így szívesen elcserélte volna jövedelmét. De úgy tűnt, hogy megváltoztatta a szándékát, vagy csak úgy gondolta, hogy rajtam keresztül áll bosszút Colignacon, amíg a földjein vagyok, azon igyekezett, hogy meggyőzzön minket színeváltozásáról; Toulouse-ba tett gyakori utazásai mégis gyanússá tették viselkedését. Ott nevetséges történetek ezreit mesélte mindazon bűbájról, amit én véghez vittem, és ahogy ennek a gonosz embernek a hangjába bekapcsolódtak az egyszerű és tudatlan emberek, a nevem átkozottá vált. Egyre inkább úgy beszéltek rólam, mint egy új Agrippáról, és még a gyermekei tanítóját, a plébánost is bevonta. Erre Colignac és a márki barátai sorban figyelmeztettek minket, és ugyan az egész történetnek volt egy meglehetősen otromba humora, ami inkább meglepett és mulattatta a társaságunkat, én magamban igencsak megijedtem, amikor alaposabban megvizsgáltam a dolgok lehetséges kimenetelét. Nem kétséges, hogy ezt a félelmet jó szellemem sugallta, megvilágítva értelmemben minden oldalról, hogy miféle szakadékba hullok, és nem elégedett meg a csendesen adott jótanácsokkal, hanem arra törekedett, hogy, saját érdekemben, részletesen bemutassa a veszélyt.

        Cornelius Agrippa a XV.-XVI. században élt alkímista, talán leghíresebb írása 'Az okkult három könyve'. 

Életem egyik legrosszabb éjszakáján, ami egy különösen kellemes colignac-i napot követett, már a hajnal hasadtakor felébredtem, és, hogy eloszlassam az elmémet még felhőbe burkoló nyugtalanságot, sétára indultam a kertben. Ott, hol a zöld virágokkal és gyümölcsökkel, a művészet a természettel keveredő látványa gyönyörködteti a lelket, észrevettem, hogy a márki is ott sétál, egymagában, a díszes virágágyásokat elválasztó széles úton. Lassan, elgondolkodva lépkedett. Ezen nagyon meglepődtem, mivel általában nem szokása korán kelni, így felé vettem az utamat, hogy megérdeklődjem hajnali sétája okát.

Azt válaszolta, hogy valamilyen szerencsétlen álom űzte ki az álmot a szeméből, és azért jött ki a szokottnál korábban, hogy a nappallal gyógyítsa meg mindazt a rosszat, amit a sötétség hozott. Éppen bevallottam neki, hogy engem is hasonló gyötrelmek fosztottak meg az alvástól, és szívesen elmeséltem volna a részleteket is, de ahogy szóra nyitottam a számat, megláttuk a paliszád sarkánál Colignac-ot, aki hosszú léptekkel közeledett. Ahogy észrevett minket, onnan kiáltott:

- Egy olyan embert látnak maguk előtt, aki épp a legrettenetesebb látomások elől szökik, amiktől az ember eszét vesztheti! Épp csak felkaptam a zekémet, lementem, hogy elmeséljem Önöknek, de egyikük sem volt a szobájában! Ezért futottam ki ide, a kertbe, hogy hátha végre itt megtalálom önöket.

Valóban, ez a szegény nemesúr, magán kívül volt, levegőt is alig kapott. Ahogy visszanyerte a lélegzetét, megkértük, hogy mondja el, mi borította ki, hiszen gyakran az éjszaka rémei a nappal fényében semmiségekké válnak.

- Az a tervem, - válaszolta, - de előbb üljünk le.

Egy jázminlugas kínálta frissességét és kényelmes ülőhelyekkel is szolgált, hát oda bevonultunk, és miután helyet foglaltunk, Colignac így folytatta:

 - Elmondom hát, hogy két vagy három álmot követően, amelyek kínosabbnál kínosabbak voltak, nagyjából a hajnal hasadtakor úgy tűnt, mintha kedves vendégünket, akit a márkival együtt közre fogtunk és szorosan átöleltük, egy hatalmas, fekete, csupa fejekből álló szörnyeteg elragadja közülünk. Azt hittem, hogy máglyára hurcolja, amit nem messze gyújtottak, és már lóbálta is a lángokba; de egy leány, hasonlatos ahhoz a múzsához, akit Euterpének neveznek, egy hölgy lábai elé vetette magát, akit azért hívott elő, hogy megmentse barátunkat (egyébként a hölgy ruházata és jegyei megegyeztek azzal, ahogy a festők a természetet ábrázolják). A hölgy alig hallotta kísérője könyörgését, máris felkiáltott: "Jaj, hiszen ez egy barátom!", és egy fúvókát az ajkához emelve addig lehelt kedves barátom lába alá, amíg fel nem emelkedett, így megmenekült a százfejű szörny kegyetlen szándékaitól. Sokáig kiáltoztam utána, vagy legalább nekem úgy tűnt, és kérleltem, hogy ne menjen nélkülem; amikor végtelen sok apró angyal, mindegyik gömbölyded, a Hajnal gyermekei, engem is ugyanabba az országba emeltek, ahová barátunk belopózott, és olyan dolgokat mutattak nekem, amikről jobb, ha nem ejtek szót, mert csak kinevettetném magamat.

Kérleltük, hogy ne hagyja abba.

 - Úgy képzeltem, hogy a Napba érkeztem -, folytatta -, és hogy a Nap is világ. Még mindig ebben az illúzióban lennék, ha telivérem nyerítése nem ébresztett volna fel, és nem látom, hogy az ágyamban vagyok.

Amint Colignac befejezte a történetét, a márki hozzám fordult:

-És ön, M. Dyrcona - kérdezte -, ön mit álmodott?

 - Az én álmom - válaszoltam - bár nem közönséges, nem tulajdonítok neki jelentőséget. Az epe és a fekete epe határozza meg vérmérsékletemet, ezért amióta az eszemet tudom, az álmaim mindig barlangokat és tüzeket jelképeztek. Ifjú koromban úgy tűnt, álmomban  olyan könnyűvé válok, hogy egészen a felhőkig emelkedek, ami kihívta ellenem egy csapat gyilkos haragját, akik követtek, de hosszadalmas erőfeszítések után egy falba ütköztünk, miután több felett átrepültünk, és kimerülten a lábamnál fogva visszahúztak, így nem kerülhettem el, hogy elkapjanak. Vagy azt képzeltem, hogy hiába irányítom röptömet magasra, karjaimat az ég felé feszítve, mégis földközelben maradok, habár nem nehezültem el, és ellenségemnek csak kezét kellett kinyújtania, hogy lábamnál fogva maga mellé lehúzzon. Mindig is ilyen álmaim voltak, amióta csak az eszemet tudom, de ezen az éjszakán, miután hosszan repültünk szokás szerint, és többször megmenekültem üldözőim elől, végül úgy tűnt, hogy elveszítettem őket a szemem elől, és a tiszta, ragyogó égben testem egész könnyűvé vált, utamat addig folytattam, amíg egy palotába nem értem, ahol a fény és a meleg készül.

    barlangokat és tüzeket jelképeztek Platón barlanghasonlata (a neoplatonizmus a hivatalos arisztoteliánus szemlélettel szemben állt.)